Hónap: 2018 november

Egy olyan városban, mint Eger, fiatalként nem túl sok lehetősége van az embernek arra, hogy kitombolja kellőképpen magát, ezért könnyen érezheti azt bárki egy ilyen helyen, hogy egyszerűen nem tud mihez kezdeni magával, hiába feszíti szét a tettvágy. Ilyenkor indul be az otthonunk iránt érzett megvetésünk, és bár én manapság furcsa módon egészen megszerettem a városomat, ez az igazat megvallva nem mindig volt így:

Úgy nagyjából olyan tizennyolc éves korom környékén, az érettségi, és egy sikertelen felvételi után az a rémes érzés tört rám, hogy ez a város nedves ruhaként, fullasztóan körém tapad, és nem tudok kimászni belőle már soha többé.

Ez az érzés éveken keresztül nyomasztott, minden ismerősöm más városokban tanult jobbnál jobb egyetemeken, én pedig itthon maradtam, és fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek, tehát hagytam, hogy felemésszen a kétségbeesettségem egészen.

Már össze sem tudnám számolni mennyi időt töltöttem teljes haszontalanságban, és mennyi volt az, amikor azt éreztem, hogy végre tényleg tettem valamit. De azt biztosan állíthatom, hogy ez az utóbbi fordult elő kisebb gyakoriságban.

Megpróbáltam többször is összeszedni magam, vagy legalább elütni valamivel az időt, de a legtöbbször csak álmodoztam, arról, hogy majd egyszer írok talán valamit, mondjuk egy könyvet, esetleg egy képregényt, amit magamnak is illusztrálok. Időnként pedig munka után kutattam a városi és a környékbeli települések álláslehetőségei közt, de ha meg is tetszett bármi, nem volt elég bátorságom, hogy jelentkezzek rá. Valahogy nem tudtam elképzelni, hogy egy hétnél tovább tudjak dolgozni, mondjuk bolti eladóként. Látszólag semmi sem akart összejönni, és mindezért folyton a városomat okoltam.

Aztán végül is időnként sikerült erőt vennem magamon, több iskolába is beiratkoztam, több munkahelyen is dolgoztam, de egy olyan városban, aminek egy kráter is viseli a nevét a Marson, valahogy sehogy sem tudtam másképp érezni magam, mintha legalább olyan távolságban lennék mindentől, ami érdekes ezen a világon, akárha egy marsi kráter mélyéről néznék arrafelé, ahol az ismerőseim élnek, és minden bizonnyal remekül érzik magukat.

Így mindent folyton félbehagytam, amit ez idő tájt elkezdtem, és mindig a várost hibáztattam emiatt.

Mostanra érzem gyerekkorom óta először azt, hogy azt csinálom, amit szeretek, és viszonylag jó úton járok afelé, hogy végül azzá váljak, aki szeretnék lenni, és valószínűleg emiatt érzem azt is, hogy egy kicsit fellazult a kapcsolatom a várossal.

Elégedetlen vagyok vele ugyan, mivel azokat a helyeket szorgos egymásutánban számolják fel itt 2012 óta, amiket szeretek, de valahol egy kicsit mégis elkezdtem egy különös kötődést érezni iránta.

De lehet, hogy csupán annak a szomorúságnak a kivetülését látom az elnéptelenedett esti utcákon, amit a szívem pumpál az ereimbe, lassan teljesen érzéketlenné téve minden iránt. Vagy az emberek felé nyitás nehézségéből fakadó magányosságomnak szolgál tökéletes színteréül a város, ahol este tizenegy után senkivel nem találkozni az utcán, csupán a tévéképernyők villódzása szűrődik ki elvétve néhány ablak mögül, és csak a távolból sejlik fel néha egy-egy nevetés, vagy a házfalakról visszaverődő lépések zaja, mintha csupán a múlt kísértetei árnyak formájában pásztáznák a vidéket. De az is lehet, hogy amiatt, mert valójában jó volt itt felnőni, és most, felnőttkorom kezdetén kétségbeesetten, vágyódással és könnyekkel teli szemekkel nézek folyton visszafelé, miközben jól tudom, hogy az egyetlen járható út előre van. De az is lehet, hogy valóban elkezdtem megbékélni magammal és az engem körülvevő dolgokkal.

Ezt nem tudom pontosan, de igazából talán mindegy is.

Pár évvel ezelőtt, miután a haverjaim kidobtak a zenekarból, amiben akkoriban játszottam, a nyilvánvaló érdektelenségem és hasznavehetetlenségem miatt, pár hónapra rá megint ott álltam köztük a próbateremben egy gitárral a nyakamban, ezúttal már végképp nem tudva, hogy mit művelek, ezután pedig hamar egy kocsiban ültem velük, egy flakon meggybort körbeadva, úton Nyíregyháza felé a hideg késő őszi éjszakában, hogy ott valami lebujban néhány másik zenekar előtt nyissuk meg az estét.

Ahogy megérkeztünk, valami fickó azonnal szóvá is tette, hogy elkéstünk, úgyhogy azonnal színpadra kellett állnunk. Lenéztem a nyakamban lógó kölcsönbe kapott gitárra, és egyszeriben minden magabiztosságom elszállt, amit a meggybor adott, mivel akkor döbbentem rá, hogy mindent elfelejtettem, amit nagyjából addigra sikerült is megtanulnom. Úgyhogy szerintem az egész koncert alatt egy akkordot sem találtam el, próbáltam minél hátrébb állni a színpadon, minél távolabb a szégyentől, a közönség megvető pillantásaitól, és időnként próbáltam a lehető leghalkabbra venni az erősítőn magamat. A koncert végeztével pedig minél gyorsabban eltűnni valahol a bárpult környékén, hogy elfelejthessem ezt a szörnyű estét.

De sajnos ennyivel nem ért véget az egész. Miután a város összes kocsmáját bejártuk, valamikor hajnaltájt, szálláshely híján egy kitudja honnan előkerült lány felajánlotta, hogy aludhatunk nála. Mivel öten voltunk, arra gondoltam, hogy most ki kell sorsolni, hogy ki fog vele menni, de szerencsére mindannyian mehettünk, és hálópartneréül végül ő választotta ki egyikünket, aki nem én voltam, így teljes nyugalomban hajthattam álomra a fejem valami szomszédos településen, amit egy hajnali buszjárattal közelítettünk meg.

A pokoljárás azonban ezzel sem ért véget, reggel nem a haverjaim magyarázatot követelő ébredés utáni hahotája, hanem az univerzum legszörnyűbb fejfájása ébresztett fel. Az a fajta szörnyű migrén, ami azzal az érzéssel lehet talán egyenértékű, mintha valaki egy rozsdás vasszeget próbálna makacsul belekalapálni az ember koponyájába, és elhúzódásával elkerülhetetlenül hányingert idéz elő.

Kivánszorogtam tehát a szobából, megkerestem a fürdőt, ahol a lány anyukája épp a mosógépet készült beindítani. Egymásra mosolyogtunk, és közölte velem, hogy magamra hagy. Kiment, becsukta maga mögött az ajtót, a mosógép zúgott, a csap lefolyójában pedig nem volt szűrő, tehát gondolkodás nélkül, de azért a lehető leghalkabban beleürítettem a gyomrom epés tartalmát.

Ott hánytam egy ismeretlen lánynál a fürdőszobában, bele a csapba, valahol egy olyan településen, ami csupán agyonnyomott rovarként hever a térkép alatt. Fájt a felismerés, de azonnal jött a megkönnyebbülés. Bevettem egy szem aszpirint, és ahogy kiléptem a fürdőből, az ebédlőasztalra kikészített friss reggeli várt minket. Reszketve elfogyasztottuk a finom gyümölcsteából és gombásrántottából álló fogást, aztán már úton is voltunk tovább a vasútállomás felé, hogy onnan pedig tovább utazzunk Debrecenbe, ahol még egy kellemetlen beszélgetésekkel, és kellemetlen új tapasztalatokkal tarkított napot és estét eltölthettem, és végül a nincstelenségig ihattam magam.

Másnap hazafelé vonatozva a Füzesabonyi csatlakozásnál pedig Egri vonat helyett olyan járatra szálltam, ami Egyek felé haladt, amit aztán a kalauz – megállapítva tévedésem – megállíttatott, hogy leszállhassak róla valahol a pusztaság közepén. Azt mondta, hogy errefelé már nem jön vonat, úgyhogy a sínek mentén visszasétálhatok az állomásra, így hát végignéztem, ahogy a kocsi eltűnik végleg a távolban, és abban a pillanatban, ahogy ez megtörtént, megelevenedett körülöttem a sötétség. Kimerült idegrendszerem futásra késztette a testemet, ami a fáradtság miatt már feladni szerette volna az egészet.

Így maradék erőmből botladoztam a sínek közt vissza Füzesabony vasútállomása felé, különböző mezőgazdasági területek mellett, amelyek nappal földművesek százait látják el állás és munkalehetőségekkel, estére viszont a sötétség mélyén megbúvó szorongásaink tanyájaként szolgálnak. Szóval csak rohantam keresztül a lidércek vidékén, egyenesen a vasútállomás fényei felé, hogy végre hazaérhessek.

Az Észak-Magyarországi turisztikai régió területén található Borsod-Abaúj-Zemplén megye az ország egyik legváltozatosabb fölrajzi adottságokkal rendelkező vidéke. Itt találkozik az Északi-középhegység vidéke az ország legnagyobb területen elterülő egybefüggő földrajzi egységével, az Alfölddel, így az északi hegyvidék és déli síkság keveredéséből fakadóan számos turisztikai látványosság is fellelhető a térségben.

Az észak-magyarországi közigazgatási egység legfőbb turisztikai vonzereje az impozáns természeti értékeiben és földalaktani képződményeiben, ember alkotta történelmi jelentőségű építményeiben rejlik. Az ilyen itt fellelhető látványosságokat nehéz volna egy csokorba gyűjteni, de ez a rövid összeállítás talán elegendő lesz ahhoz, hogy kedvet hozzon valaki számára a térségben való körülnézéshez.

Mezőkövesd városa a Bükk hegység déli lábánál fekszik, a két nagy földrajzi egység, az Alföld, és az Északi-középhegység találkozásánál. A matyóföldnek nevezett vidék szíveként ismert település népi hagyományairól, és a köré kiépült kultúráról híres, emellett a szakmunkások egész sokaságát foglalkoztató kiváló iparáról és álláslehetőségeiről általánosságban is érdemes említést tenni. Az állás Mezőkövesd honlap sok álláslehetőséget tartalmaz. A népi hagyományoknak, népszokásoknak, több múzeum és tájház állít emléket.

Miskolc az ország északkeleti régiójának legnagyobb városa. Legjelentősebb látnivalói közé tartozik a Miskolctapolcai Barlangfürdő, Miskolci Állatkert és Kultúrpark és a Bükk-vidék területén található Lillafüred is tartogat számos látványosságot az idelátogató turisták számára. Ezek mellett megemlítendő, hogy a megye legtöbb múzeuma Miskolc területén található, amelyek széleskörű kínálattal várják látogatóikat.

Sárospatak Miskolctól nagyjából 70 kilométerre fekszik, és itt található az egykor II. Rákóczi Ferenc székhelyéül is szolgáló Rákóczi vár, amely az ötszázforintos papírpénz hátoldalán is látható. Emellett termálfürdő és camping, képtár, és a Megyer-hegyi tengerszem pompás képződménye is várja az idelátogatókat.

Sátoraljaújhely számos olyan műemléképület mellett, mint mondjuk a Bortemplom, a Zemplén Kalandpark berkein belül üzemelő libegővel is – amely az ország leghosszabb pályán futó ilyen jellegű szerkezete – kecsegtet a turisták számára.

Szerencs városa Miskolctól csupán egy kőhajításnyira található, a Szerencsi dombság lábánál. Itt is megtekinthető egy a Rákócziak nevéhez köthető várkastély, illetve az egykori cukorgyár épületében kialakított Cukormúzeum, illetve képeslap és-játékmúzeum is fellelhetők egy községi fürdő mellett a térségben.

Tokaj városa a híres Tokaj-hegyaljai borvidéken fekszik a Tisza folyó Rakamaz városával szembeni oldalán. A történelmi jelentőségű belváros mellett számtalan, jobbnál-jobb italkínálattal felszerelt borospince várja az idelátogatók sokaságát. Korábban itt került megrendezésre a Hegyalja zenei fesztivál is, amely nyaranta egy hétre fiatalok ezreit volt képes a térségbe vonzani, de napjainkban sem lehet oka panaszra a városnak idegenforgalmát illetően.

A város 16 városrészből állt, közülük öt község volt, amelyet hozzácsatoltak. Négy nagyobb és egy kisebb lakótelepből tartozik hozzá, amelyet különböző épületek, panel, többszintes torony, sorházak alkotnak.

Az 1950-es évben Baglyasalja lett Salgótarján része, egy V alakú völgyben helyezkedik el. Nevét az egykor felette magasodó Bagolykővárról kapta. E terület akkor lett felkapott, és akkor indult meg rajta a fejlődés, amikor rábukkantak, és feltárták a szénlelőhelyeket. Elkezdték építeni az óvodát, iskolát, valamint a kaszinókat, bányászlakokat, a bányászoknak. Ez a terület a bányászat idejében volt népszerű és felkapott, mára már lepusztult terület.

A legmagasabban fekvő városrész a Salgóbánya, ami a tengerszint felett 500 méterrel helyezkedik el. A területen 1850-ben felfedezett barnakőszenet kezdték el kitermelni, az itt található vájatok negyedet ide tartozik. A bányászoknak szintén épült itt is kaszinó, kulturális intézmény. Ide tartozik még az egykori vadászház, és a XIII. században épült Salgó vár is.

Az egykor önálló községként működő Somoskő 1977-ben vált a város részévé, a szlovák-magyar határnál. Itt található a híres 526 méter magasban lévő Somoskő vár, amit az előzőhöz hasonlóan a XIII. században építettek. A terület történelmét érdemes átnézni, mivel a trianoni békeszerződést követően a csehszlovák államnak adták ezt a települést, de 1923-ban a Nagykövetek Tanácsa újra Magyarországhoz ítélte, ennek emlékére az Országgyűlés a Hazatért falu címmel tüntette ki a települést 2017-ben.

Andrásfalva és Pálfalva egyesülésével jött létre az akkori Zagyvapálfalva, amelyet 1961-ben Salgótarjánhoz csatoltak, egy U alakú völgyben helyezkedik el 2 kilométer hosszan. A község határában található a Salgótarjáni Kőszénbánya Részvénytársulat, a táblaüveggyár, és ide tartozik a Csókás-puszta, Erzsébet-huta, Frigyesakna bányatelep is.

A Zagyva folyó forrásának közelében a Zagyvaróna nevű települést 1973-ban csatolták Salgótarjánhoz. Itt is található volt egy vár, Zagyvafő vára, amely a XIII. században épült és az 1430-as éveket követően már mondhatni romokban is hevert. Az 1900-as években a határán voltak a Salgótarjáni Kőszénbánya bányái, Római katolikus temploma a török korból való, majd a XIX. század földesura báró Prónay Lajos volt. A város népessége 2244 fő volt a XX. század elején.

A nagyobb lakótelepei közé sorolják a Kemerovó-lakótelepet, amit 1960-ban építettek. Ez két részből áll a nagykörútból és a kiskörútból. Másik lakótelepe a Gorkij-lakótelep, amit 1970-es években kezdtek építeni. A legnagyobb és legnépesebb lakótelepe Beszterce-lakótelep, a város északi részén. Kisebb lakótelepei a Barackos, Béketelep, Dugelpuszta, Csernyik-völgy, Csizmadiatelep, Csókáspuszta, Eperjes-telep, Eresztvény, Forgách-telep, Gedőcipuszta, Gyurtyános, Idegértelep, Kempingtelep, Kotyházapuszta, Kotyházatelep, Kormospuszta, Kőváralja, és még lehetne sorolni. Kiemelném az Idegértelepet, ami egykor egy tanya volt, de a bányászat miatt fejlődésnek indult, és bányászkolóniák épültek ki. Mára már sajnos a város egyik legszegényebb része.

Az itt élőknek a szükségleteik is eltérőek lehetnek. Ha munkanélküli vagy és állást keresel, a város bármelyik részén is élsz biztosan megtalálod azt az állást amely számodra megfelelő lehet, csak a megfelelő helyen kell keresned. Itt érdemes állás után nézelődni: SalgotarjanAllas.hu. Salgótarján felépítését nézve megállapíthatjuk, hogy munka szempontból igen összetett egy város, hiszen gazdagabb, szegényebb részein a munkavállalók igen eltérő módon élnek.

A hengerpersely sokszoros javítása miatt már annyira elhasználódott, vagy elromlott, hogy javítása továbbá nem áll fenn, akkor ebben az esetben egy újrahüvelyezést alkalmaznak. Vannak más esetek is, amikor újra kell hüvelyezni, ilyenek például ha maga a hengerpersely már teljesen megrongálódott, és nem lehetséges a javítás, vagy olyan eset is létezik, amikor elkopik, vagy egy másik behatás miatt megsérül ilyen esetekben sem lehetséges a javítás. Ezek az úgynevezett hengerperselyek öntvény anyagokból készülnek. Minden motor esetében más az elkészítésének a módja, hiszen vannak egyszerűbbek, és bonyolultabbak is. Vegyünk egy példát, a négyütemű motor esetében ezek a hengerperselyek szinte mondhatni túl egyszerűek, míg a kétütemű motorok esetében ez már nem mondható el, ebben az esetben az elkészítés sokkal körülményesebb és bonyolultabb. Ha olyan hengert akarunk javíttatni, amely bevonatos, akkor figyelnünk kell akkor, hogy a legmegfelelőbb gyűrűt, illetve dugattyút használjuk, a hengerperselynél