48.6°S 51.9°W

48.6°S 51.9°WEgy olyan városban, mint Eger, fiatalként nem túl sok lehetősége van az embernek arra, hogy kitombolja kellőképpen magát, ezért könnyen érezheti azt bárki egy ilyen helyen, hogy egyszerűen nem tud mihez kezdeni magával, hiába feszíti szét a tettvágy. Ilyenkor indul be az otthonunk iránt érzett megvetésünk, és bár én manapság furcsa módon egészen megszerettem a városomat, ez az igazat megvallva nem mindig volt így:

Úgy nagyjából olyan tizennyolc éves korom környékén, az érettségi, és egy sikertelen felvételi után az a rémes érzés tört rám, hogy ez a város nedves ruhaként, fullasztóan körém tapad, és nem tudok kimászni belőle már soha többé.

Ez az érzés éveken keresztül nyomasztott, minden ismerősöm más városokban tanult jobbnál jobb egyetemeken, én pedig itthon maradtam, és fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek, tehát hagytam, hogy felemésszen a kétségbeesettségem egészen.

Már össze sem tudnám számolni mennyi időt töltöttem teljes haszontalanságban, és mennyi volt az, amikor azt éreztem, hogy végre tényleg tettem valamit. De azt biztosan állíthatom, hogy ez az utóbbi fordult elő kisebb gyakoriságban.

Megpróbáltam többször is összeszedni magam, vagy legalább elütni valamivel az időt, de a legtöbbször csak álmodoztam, arról, hogy majd egyszer írok talán valamit, mondjuk egy könyvet, esetleg egy képregényt, amit magamnak is illusztrálok. Időnként pedig munka után kutattam a városi és a környékbeli települések álláslehetőségei közt, de ha meg is tetszett bármi, nem volt elég bátorságom, hogy jelentkezzek rá. Valahogy nem tudtam elképzelni, hogy egy hétnél tovább tudjak dolgozni, mondjuk bolti eladóként. Látszólag semmi sem akart összejönni, és mindezért folyton a városomat okoltam.

Aztán végül is időnként sikerült erőt vennem magamon, több iskolába is beiratkoztam, több munkahelyen is dolgoztam, de egy olyan városban, aminek egy kráter is viseli a nevét a Marson, valahogy sehogy sem tudtam másképp érezni magam, mintha legalább olyan távolságban lennék mindentől, ami érdekes ezen a világon, akárha egy marsi kráter mélyéről néznék arrafelé, ahol az ismerőseim élnek, és minden bizonnyal remekül érzik magukat.

Így mindent folyton félbehagytam, amit ez idő tájt elkezdtem, és mindig a várost hibáztattam emiatt.

Mostanra érzem gyerekkorom óta először azt, hogy azt csinálom, amit szeretek, és viszonylag jó úton járok afelé, hogy végül azzá váljak, aki szeretnék lenni, és valószínűleg emiatt érzem azt is, hogy egy kicsit fellazult a kapcsolatom a várossal.

Elégedetlen vagyok vele ugyan, mivel azokat a helyeket szorgos egymásutánban számolják fel itt 2012 óta, amiket szeretek, de valahol egy kicsit mégis elkezdtem egy különös kötődést érezni iránta.

De lehet, hogy csupán annak a szomorúságnak a kivetülését látom az elnéptelenedett esti utcákon, amit a szívem pumpál az ereimbe, lassan teljesen érzéketlenné téve minden iránt. Vagy az emberek felé nyitás nehézségéből fakadó magányosságomnak szolgál tökéletes színteréül a város, ahol este tizenegy után senkivel nem találkozni az utcán, csupán a tévéképernyők villódzása szűrődik ki elvétve néhány ablak mögül, és csak a távolból sejlik fel néha egy-egy nevetés, vagy a házfalakról visszaverődő lépések zaja, mintha csupán a múlt kísértetei árnyak formájában pásztáznák a vidéket. De az is lehet, hogy amiatt, mert valójában jó volt itt felnőni, és most, felnőttkorom kezdetén kétségbeesetten, vágyódással és könnyekkel teli szemekkel nézek folyton visszafelé, miközben jól tudom, hogy az egyetlen járható út előre van. De az is lehet, hogy valóban elkezdtem megbékélni magammal és az engem körülvevő dolgokkal.

Ezt nem tudom pontosan, de igazából talán mindegy is.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.