Menekülés az éjszaka elől

Menekülés az éjszaka előlPár évvel ezelőtt, miután a haverjaim kidobtak a zenekarból, amiben akkoriban játszottam, a nyilvánvaló érdektelenségem és hasznavehetetlenségem miatt, pár hónapra rá megint ott álltam köztük a próbateremben egy gitárral a nyakamban, ezúttal már végképp nem tudva, hogy mit művelek, ezután pedig hamar egy kocsiban ültem velük, egy flakon meggybort körbeadva, úton Nyíregyháza felé a hideg késő őszi éjszakában, hogy ott valami lebujban néhány másik zenekar előtt nyissuk meg az estét.

Ahogy megérkeztünk, valami fickó azonnal szóvá is tette, hogy elkéstünk, úgyhogy azonnal színpadra kellett állnunk. Lenéztem a nyakamban lógó kölcsönbe kapott gitárra, és egyszeriben minden magabiztosságom elszállt, amit a meggybor adott, mivel akkor döbbentem rá, hogy mindent elfelejtettem, amit nagyjából addigra sikerült is megtanulnom. Úgyhogy szerintem az egész koncert alatt egy akkordot sem találtam el, próbáltam minél hátrébb állni a színpadon, minél távolabb a szégyentől, a közönség megvető pillantásaitól, és időnként próbáltam a lehető leghalkabbra venni az erősítőn magamat. A koncert végeztével pedig minél gyorsabban eltűnni valahol a bárpult környékén, hogy elfelejthessem ezt a szörnyű estét.

De sajnos ennyivel nem ért véget az egész. Miután a város összes kocsmáját bejártuk, valamikor hajnaltájt, szálláshely híján egy kitudja honnan előkerült lány felajánlotta, hogy aludhatunk nála. Mivel öten voltunk, arra gondoltam, hogy most ki kell sorsolni, hogy ki fog vele menni, de szerencsére mindannyian mehettünk, és hálópartneréül végül ő választotta ki egyikünket, aki nem én voltam, így teljes nyugalomban hajthattam álomra a fejem valami szomszédos településen, amit egy hajnali buszjárattal közelítettünk meg.

A pokoljárás azonban ezzel sem ért véget, reggel nem a haverjaim magyarázatot követelő ébredés utáni hahotája, hanem az univerzum legszörnyűbb fejfájása ébresztett fel. Az a fajta szörnyű migrén, ami azzal az érzéssel lehet talán egyenértékű, mintha valaki egy rozsdás vasszeget próbálna makacsul belekalapálni az ember koponyájába, és elhúzódásával elkerülhetetlenül hányingert idéz elő.

Kivánszorogtam tehát a szobából, megkerestem a fürdőt, ahol a lány anyukája épp a mosógépet készült beindítani. Egymásra mosolyogtunk, és közölte velem, hogy magamra hagy. Kiment, becsukta maga mögött az ajtót, a mosógép zúgott, a csap lefolyójában pedig nem volt szűrő, tehát gondolkodás nélkül, de azért a lehető leghalkabban beleürítettem a gyomrom epés tartalmát.

Ott hánytam egy ismeretlen lánynál a fürdőszobában, bele a csapba, valahol egy olyan településen, ami csupán agyonnyomott rovarként hever a térkép alatt. Fájt a felismerés, de azonnal jött a megkönnyebbülés. Bevettem egy szem aszpirint, és ahogy kiléptem a fürdőből, az ebédlőasztalra kikészített friss reggeli várt minket. Reszketve elfogyasztottuk a finom gyümölcsteából és gombásrántottából álló fogást, aztán már úton is voltunk tovább a vasútállomás felé, hogy onnan pedig tovább utazzunk Debrecenbe, ahol még egy kellemetlen beszélgetésekkel, és kellemetlen új tapasztalatokkal tarkított napot és estét eltölthettem, és végül a nincstelenségig ihattam magam.

Másnap hazafelé vonatozva a Füzesabonyi csatlakozásnál pedig Egri vonat helyett olyan járatra szálltam, ami Egyek felé haladt, amit aztán a kalauz – megállapítva tévedésem – megállíttatott, hogy leszállhassak róla valahol a pusztaság közepén. Azt mondta, hogy errefelé már nem jön vonat, úgyhogy a sínek mentén visszasétálhatok az állomásra, így hát végignéztem, ahogy a kocsi eltűnik végleg a távolban, és abban a pillanatban, ahogy ez megtörtént, megelevenedett körülöttem a sötétség. Kimerült idegrendszerem futásra késztette a testemet, ami a fáradtság miatt már feladni szerette volna az egészet.

Így maradék erőmből botladoztam a sínek közt vissza Füzesabony vasútállomása felé, különböző mezőgazdasági területek mellett, amelyek nappal földművesek százait látják el állás és munkalehetőségekkel, estére viszont a sötétség mélyén megbúvó szorongásaink tanyájaként szolgálnak. Szóval csak rohantam keresztül a lidércek vidékén, egyenesen a vasútállomás fényei felé, hogy végre hazaérhessek.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.